AZ ÉLMÉNY ALAP TESZT: ALFA ROMEO GIULIA 2.0

Szívdöglesztően néz ki, nagyon megy, a bal egyen ülő szélesen mosolyog, és ahol nincs SUV mánia, ott családi autónak is alkalmas. Nálunk hosszú kiránduláson is remekül bevált, az új Alfa Romeo Giulia és nem is zabált

Elsőként a gyorsulási adaton akadt meg a szemem a leggyengébb benzines Giulia adatait böngészve: 6,6 másodperc. Az kemény! Nem egy belépő változatot juttat eszünkbe. Főleg nem a nagyra nőtt, és ezért súlyos, középkategóriás szedánok világában. Márpedig az Alfa Romeo Giulia benzines választékában nincs ennél lassabb, ez az alap. Ja, hogy itt ez a bizonyos alap is egy 200 lóerős turbómotor? Akkor nem csoda – legyinthetnénk. De ne legyünk ilyen felületesek, mert bár csodának nem csoda, azért nem is magától értetődő, hogy ilyen teljesítménnyel 7 másodpercen innen hozza a nulla-százat egy másfél tonnás autó.

Akkor sem, ha kettős megfúvású turbó lélegezteti, 330 Nm a nyomatéka, változó szelepvezérléses és van rendes lökettérfogata is. Merthogy ez kétliteres, nem valami szteroidozott törpemotor. Szóval nyugodtan boruljunk csak le a 6,6 szekundumos eredmény előtt. Na meg a remek vezetési élmény előtt. A húzóerőn kívül adott hozzá még sok minden: hátsókerék-hajtás, a mai folytot motorok viszonylatában élénk gázreakció, közvetlen, de nem alfásan ideges kormányzás, brutál jó útfekvés, egy profi automataváltó, továbbá harapós, de jól adagolható fékek. Tényleg nem hétköznapi a bal egyen ülni. Úgy is, hogy nem lehet kikapcsolni az eleve szigorú ESP-t, amiről több tesztben is olvashatjuk a zsörtölődéseket.

Mondván, hogy így hiába a hátsókerék-hajtás, nincs kilinccsel előre kanyarodás, sőt, még az enyhe farkitolás sem engedélyezett. Állatkodni tehát nem lehet vele, de szerintem ezzel nincs is semmi gond. Azzal már van egy kicsi, hogy nem csak a veszélyes játékokat intették le a kilőhetetlen elektronikával, hanem egy hasznos tulajdonságot is. Hóban vagy jégen ugyanis nem biztos, hogy kimászik olyan helyekről, ahonnan az ESP kiiktatásával ki tudna jönni. Ez van. Az viszont így is vitathatatlan, hogy egy gyors reakciójú, erős, de nem túlhergelt autó lett a Giulia, amit igazán üdítő élmény vezetni. Mindemellett természetesen a külseje is szívdöglesztő, mert ízig vérig Alfa Romeo.

A belseje is megnyerő, különösen barna bőrös tesztautónké, a fejtámlákban dombornyomott emblémákkal. Az első perctől kényelmes a vezetőülés, hamar rátalálunk a megfelelő pozícióra. Remek fogás esik a kormányon, rajta figyel a motorindító gomb, mögötte pedig kézfejnyi hosszúságú, fémöntvény váltóflepnik fokozzák a hangulatot. Adják a klasszikus Alfa feelinget a csövek mélyéről kukucskáló analóg műszerek is, melyek mutatói függőleges helyzetből indulnak. És még a betűtípus is ismerős…, jaj, de szép, hát ez itt az otthon melege. A lényeg rendben van. Már majdnem könnybe is lábad az Alfa rajongó szeme.

Aztán mintha hidegvízzel öntenék nyakon, mikor gyújtást ad, és meglátja, milyen lehangolóan néz ki a középső kijelző. Nem csak a ma elvárható színvonalhoz, de a prémium szegmensben már a tíz évvel ezelőttihez képest is elavultnak hat. A mérete, a felbontása és a grafikája egyaránt. Nem szabad ma ilyet tizen-x milliós autóba tenni, még alapárért sem. Opcióként szerencsére kínálkozik egy szebb és nagyobb egység, sőt, az érintős is, bár ez utóbbi nekem nem hiányzott. A menüben barangolásra tökéletes a könyöklőről kényelmesen kézre eső, tekerhető és nyomkodható tárcsa. Ami kísértetiesen hasonlít a régebbi BMW-k iDrive-jára, csak ez nem olyan jó minőségű, mint azok. Sem anyagában, sem a tekerésnél érezhető finom döccenések tekintetében, de még így is jó.

Szintén a BMW-t juttatja eszembe az automataváltó választókarja, de ahogy a környezetében lévő elemek, ez is egy picit olcsóbb hatású műanyagból készült, mint ami egy ilyen kaliberű autóba kívánkozna. Ami viszont alatta van, az nagyon rendben van. Mert maga a váltó ugyanaz, amit az utóbbi pár év BMW modelljeiben annyira megszerettünk: egy 8 fokozatú ZF egység. Tökéletesen teszi a dolgát, gyorsan reagál, okosan dönt és zökkenőmentesen vált. A manuális kapcsolgatásban is remek partner, és a váltófülek elfordított kormányállásnál is jól kézre esnek – méretükből és elhelyezésükből adódóan ugyebár. A baj csak az, hogy ugyanebből fakadóan sokszor útban is vannak, amikor a bajuszkapcsolók után nyúl a vezető. Az viszont dicséretes, hogy a klímafunkciók is mindig kéz alatt vannak, mert nem kell utánuk egy érintőkijelző menüjében kotorászni, hanem rendes gombok sorakoznak a középkonzolon.

De a praktikum terén azért akad némi hiányossága is a Giuliának. Helykínálattal nem kényeztet, legalábbis van tágasabb versenyző is a kategóriában, kicsik a rekeszek és a kesztyűtartó. Elég szűkös a csomagtér rakodó nyílása is, jó pont viszont, hogy a zsanérok nem türemkednek be a raktérbe. Még jobb, hogy a mérete nem kicsi (480 liter), hosszú családi kirándulásunkon elegendőnek bizonyult. Miként az autó is remek társnak. Ha nem SUV-s mércével állunk hozzá, a hátul ülők 180 centi alatt vannak, és nem kell mindenkinek liternyi rekesz, akkor négy személynek teljesen rendben van.

A vezetőnek pedig garantáltan nagyobb élmény az utazás, mint egy szabadidőautóval. A futómű zseniális, ránézés alapján is sejthető, hogy bitang jól fekszik az autó, de az nem, hogy még viszonylag kényelmesen is rugózik. Így a családnak sem kell szenvednie apa sportautó mániája miatt. A motor négyhengeres létére szépen szól, de sosem tolakodó a hangja, ráadásul még a fogyasztására sem lehet panasz. Tudásához mérten nem iszákos a kétezres turbó. Nálunk 8,4 literrel zárta a sok-sok szerpentinnel tűzdelt utazást, négy személlyel a fedélzeten és dugig pakolt csomagtartóval. Tojást viszont nem tettem a gázpedál alá, sőt, előzéseknél több ízben is remekül hasznosítottam a motorban rejlő erőtartalékot.

Az árlista a 2,2-es dízellel indul, 9,9 millióról. A benzineseknél a mi 200 lovasunk jelenti a belépőt, ami már az alapnál eggyel jobb felszereltségi szinttel jön, és 11,8 millió a kezdő ára. Tesztautónk esetében erre nagyjából 4 milliónyi feláras tétel került még, így 16 millió közelében járt a vége. És igazából semmi nem hiányzott belőle, csak egy szebb és modernebb központi kijelző. Azzal együtt tökéletes lenne. Simán jó egy olyan négyfős családnak is, ami nem igényli az SUV-k bódékényelmét, vagy legalábbis erősebb annál az apuka sportos szedánok iránti vonzódása. A méregdrága 19 colos felnikre viszont nagyon ügyelni kell, könnyű meghorzsolni őket, ráadásul sötét színük miatt egy kicsi karc is feltűnő rajtuk. A durván peres abroncsok miatt a gumizás sem olcsó játék. Maga az autó viszont kedvezőbb áron vihető haza, mint a hasonló tudású német prémiumok. És nagyon menő.

teszt és fotó: SportVerda