BEJÖVŐS TESZT: Volvo XC40 D4 AWD

Mindent tud, amit nagytestvére, az XC60, csak eggyel kisebb méretben. Vonzó, divatos, az ára pedig nagyon széles skálán mozoghat, ahogy egy tisztességes prémium modellé. Dízelmotorral, automataváltóval, összkerékhajtással próbáltuk ki a 2018-as Év Autóját

A Volvónak mostanában minden nagyon bejön. Nem csak a megállíthatatlanul növekvő SUV szegmensben alkotnak nagyokat, de kétségtelen, hogy oda érdemes koncentrálni az erőket. Pénzelik is rendesen az XC modelljeiket, az XC90 népszerűsége méltó nagy sikerű elődjéhez, és az eggyel kisebb méretű SUV-k mezőnyében is erősek az XC60-nal. Éppen ezért fura, hogy eddig kimaradtak a kompakt szabadidőautók versenyéből, de idén ennek is eljött az ideje. Kigurították az XC40-et, és rögtön el is vitték vele az Év Autója címet.

Nem tudnak hibázni. Pedig azt hittem, hogy a C-oszlopnál hirtelen égbe törő övvonallal most mellényúlnak. De nem. Sőt! Régen volt már nálam olyan tesztautó, ami az egyhetes használat során ennyi elismerést és érdeklődést kapott – és nyilvánvalóan megjelenésével vívta ki a kitüntetett figyelmet. A csáberőhöz hozzátartozik, hogy tesztautónk esetében nem csak a forma, hanem a színválasztás is divatos. Ezen kívül a 20 colos kerekek is sokat segítenek a rajongók begyűjtésében – annál kevésbé a fenntartási költségek ésszerű szinten tartásában. (És van 21 colos is…)

Továbbá, az R-Design kivitel is jót tesz a küllemnek, és ez felszereltségben is komoly pakkot jelent. De ezen túlmenően még sok-sok feláras tételt ikszeltek be a konfigurátorban, igazából alig van olyan opció, ami kimaradt. Hajtásláncban a kínálat legerősebb dízelmotorját, a duplaturbós, 190 lovas kétliterest kapta a tesztautó. Ez pedig rántja magával az összkerékhajtást és automataváltót, mert a csúcsdízelt csak így adják. Ezzel a sok jóval persze sok-sok millió is rákerült a számlára. Olyannyira, hogy ez a példány nagyjából kétszer annyiba kerül, mint a belépőmodell. Az 8,7 millió, ez pedig már 17 millió fölött van. Durva? Az. Akárcsak a többi prémium kompakt SUV ára.

Természetesen így kilóra is többet kapunk, mintha az 1,5-ös turbóval és fronthajtással szerelt alapmodellt választanánk. Az sem pehelysúlyú, kb. másfél tonnát nyom, a miénk meg 1,7-et. Ez is durva, hiszen még mindig egy kompakt szabadidőautóról beszélünk… Amiben a jelek szerint van matéria és tudás, fogjuk fel így.
És van hozzá kraft is! A 190 ló mellé 400 Nm-es nyomaték társul, amely egészen hamar és tűrhető turbólyuk után előáll. A rugalmasság példás, a nulla-száz pedig mindössze 8 másodpercet vesz igénybe. Panaszra nincs ok. A motor járása és hangja is korrekt a négyhengeres dízelekhez mérten, ahogy a fogyasztása is. Nálam többnyire városban hajtva és állandó klímahasználattal 7,5 liter volt az átlag. A fent sorolt adottságok ismeretében ez nem rossz.

Az erő mind a négy kerékhez megy, okosan és ügyesen elosztva, tapadási problémák tehát csúszós úton sincsenek. Én kíváncsi voltam arra is, milyen a Volvo XC40 terepen. Mentem brutál meredek, itt-ott murvás, máshol döngölt földutas emelkedőn, majd ugyanott lefelé. Kapaszkodásnál egyszer sem forgott el egyik kerék sem, visszafelé ötösre vizsgázott a lejtmenetvezérlő. A 21 centis hasmagasság, a rövid első és hátsó túlnyúlások nagy szabadságot biztosítanak nyomvályús földúton. Ilyenen is könnyedén haladtam vele. Nem mintha a leendő tulajdonosok jellemző előfordulási helye lenne ez, de ha mégis, akkor nem fognak csalódni. A padkajárás és a kigödrösödött útszéli helyekre parkolás már sokkal kedveltebb manőver a célközönség körében, és az XC40 erre is tökéletesen alkalmas. Csak nem ezekkel az abroncsokkal, hanem mondjuk 17-es felnikre szerelt ballonos fajtákkal. De azokkal meg nem néz ki ilyen jól. Ez van, valamit valamiért.

A többi modellből ismerős, nyolcfokozatú Aisin automataváltó gyorsan és simán kapcsol. Legtöbbször a fokozatválasztása is helyes, de ha mégsem értenénk egyet vele, a kormány mögötti váltófülekkel felülbírálhatjuk döntését. „Eco” üzemmódban gázelvételre vitorlázik, „Dynamicban” ideges, „Comfortban” kiegyensúlyozott – nem hiába ez az alapértelmezett. A mai divatnak megfelelően az aprócska előválasztó kart nem tolni, hanem csak billenteni kell. Nem lenne ezzel semmi gond, ha D és R állás között nem kellene duplán mozdítani a kart. Első billentéssel N-be kerül, a másodikkal menetfokozatba. Azért így, mert nincs rajta reteszelő gomb. De miért nincs? Azzal se veszítene trendiségéből, nem is lehetne észrevenni, használni pedig sokkal kényelmesebb lenne.

Az utastér lényegében ugyanolyan, mint egy XC60-asé, csak kisebb. Minőségi anyaghasználat, tökéletes összeszerelés, letisztult dizájn, ötletes részletek, egyedi stílus és praktikus megoldások jellemzik. A középkonzol álló tabletje is ugyanolyan, mint a többi Volvóban. Sokat tud, az autó rengeteg részlete személyre szabható innen. Menetbiztonság szempontjából azonban továbbra is aggályosnak tartom a használatát, mert túl gyakran kényszerülünk a pötyögtetésére. Például a klíma funkciókhoz is itt férhetünk hozzá, amit sokkal jobb fizikailag létező gombokkal és tekerőkapcsolókkal kezelni.

A helykínálat akkora, mint azt a külső alapján sejteni lehet: az utastér egy átlagos kompakt autóé, a csomagtartó nagyobb (460 liter). A Volvo XC40 négy felnőttnek kényelmes, az ötödiknek nem, különösen a vaskos kardánalagút és rajta lévő, feltűnően hátranyúló boksz miatt. Ebben öblös rekesz, tetején kényelmes könyöklő van, levegőbefúvók a hátsó utasoknak, valamint alul, alig észrevehető helyen kapcsolók a hátsó ülések fűtéséhez. Természetesen az elsők is fűthetők, kényelmesek és jó oldaltartást adnak, ülőlapjuk hosszabbítható. A nubuk-nappa kárpitozás kellemes, kár, hogy az XC40 üléseihez nem rendelhető szellőztető funkció, ahogy masszázs sem. De érthető, valamivel mégiscsak tudjon már kevesebbet, mint a nagytesók.

A futómű feszes, kimondottan sportosan kanyarodik vele a kis holdjáró, cserébe mostohább a rugózási komfort, mint amit tökéletesnek mondanék. Ennek oka azonban nem a konstrukcióban, hanem a kivitelben keresendő. Az R-Design tehet a sportfutóműről és a peres gumikról. Utóbbi nem kötelező, a sportfutómű viszont ennél a csomagnál igen. De R-Design nélkül is lehet jó az XC40, úgy rendelhető FOUR-C futóművel, azaz adaptív lengéscsillapítókkal.

Meg persze azzal a rengeteg cuccal is, ami tesztautónkban is volt: nubuk-nappa kárpitozás, motoros ülések, kormányfűtés, első szélvédőfűtés, nyitható panoráma üvegtető, okostelefon integráció, vezeték nélküli telefontöltő, láblendítéssel is nyitható, motoros csomagtérajtó, változó grafikájú, térképet is megjelenítő TFT kijelző a kormány mögött, navigáció, magyar „nyelvtudás” minden menüben, igényes hangzású Harman Kardon hifi.
Az aktív és passzív biztonsági felszereltség pedig már az alapmodellben is nagyon gazdag, és felárért mindennel kiegészíthető, ami manapság sorozatgyártásban létezik. A rendszerek jól többnyire szépen működnek, alapvetően túl óvatosak, ami nem baj, de nem tetszett, hogy előfordult téves riasztás is – igaz, csak kétszer.

Ilyen azonban a konkurenseknél is van, és azok nem kínálnak ennyi asszisztens rendszert a belépő modelljeikhez. Továbbá, nem is olcsóbbak. Aki nem hiszi, konfigurálja össze őket a Volvo XC40-nel. De kik is pontosan a közvetlen versenytársak? BMW X2, Audi Q3, Mercedes-Benz GLA, Jaguar E-Pace, Range Rover Evoque – ők volnának. Közülük talán a BMW X2 az, ami megszorongathatja az XC40-et, úgy tűnik ugyanis, hogy hasonlóan nagy érdeklődésre tart számot, mint a svéd kedvenc. Csakhogy aki Volvóval jár, az rossz ember nem lehet – szoktam mondani –, míg a német prémium márkákhoz mifelénk nem feltétlenül kapcsolódik efféle pozitív asszociáció.

teszt és fotó: SportVerda