RÉGI NÉV, ÚJ KÜLDETÉS TESZT: FORD PUMA MHEV

Megszoktuk már, hogy SUV-ből sosem elég, jöhet nagy, közepes vagy kicsi, mind jól fogy. A Ford ezúttal a kis méretűek közé dobta be az új Pumát, amely a kategória egyik legvagányabb képviselője, a menőséget azonban nem adják olcsón…

A ’90-es években valószínűleg senki nem gondolta a Fordnál, hogy az akkori vagány kis kupéjuk nevét egyszer egy terepjárószerű járgány viseli majd. Pedig így alakult, a modell nem tért vissza, csak a neve. Ezúttal tehát nem kilapították, hanem felpuffasztották a Fiestát, merthogy ez is annak alapjára épül, bár ezt nagyon ügyesen palástolták. Na nem mintha szégyellni kellene, hiszen kiváló autó a Fiesta, de a Pumát egészen más portékaként – és egész más áron – szeretnék eladni.

Mint az ismeretes, az autópiac bizonyos szegmensei haldokolnak, mások pedig menetelnek. A Ford Puma a menetelősök közé tartozik, a Fiesta pedig nem. Mert a Puma egy SUV, a Fiesta pedig nem. Ilyen egyszerű. Jómagam nem vagyok odáig a szabadidőautókért, az autóvásárlók többsége viszont igen, úgyhogy bár nem szimpatizálok az „eszjúvísítő” törekvésekkel, megértem, hogy mindenki ebbe az irányba nyomul.

Ha a vevők SUV-re vágynak, hát azt kell nekik adni. Nagy, közepes, kicsi, még kisebb…, teljesen mindegy, mind jöhet. Hogy miért? Nos, szerintem egyértelmű, hogy csupán divatról van szó, mintsem racionális megfontolásról, de azért akad egy-két észérv is a magas felépítmény mellett – meg ellene is –, és ezek természetesen az új Pumáról is elmondhatók. Lássuk! Az emelt hasmagasság jól jöhet földúton, elcseszett garázslejáróknál és ordenáré helyeken való parkolásnál. Ez OK.

A magasabb üléspozíció miatt előnyként szokták még említeni a forgalomra való jobb rálátást. Csakhogy időközben minden második autó magas lett, úgyhogy ma már legalább Toyota Land Cruiser kell a jó kilátáshoz. És végül, még egy előny: egy bizonyos kor fölött megkönnyíti a ki és beszállást a magasan lévő ülés. Csakhogy itt jellemzően nem a 30-40-es éveikben járókról beszélünk, márpedig a gömbölyded Puma mosolygós arcára nézve inkább ők jutnak eszembe, mint a 60+.

A kormány mögött ülve is a fiatalos lendület sugárzik belőle. Pedig csak egy egyliteres, háromhengeres motor van benne. Turbóval, persze. Meg némi elektromos rásegítéssel. Utóbbi nem alap, de miért hagynánk ki, ha az autó félmillióval olcsóbb vele, mint nélküle. Rögtön hozzá kell tenni, hogy itt csak ún. lágy hibrid (Mild Hibrid Electric Vehicle = mHEV) rendszerről van szó. Azaz, nem annyira erős a hajtáslánc elektromos része, mint mondjuk egy Priusban, de nem is jelentéktelen.

A 48 voltos, fékezési energiából rekuperáló rendszer nem csak az elektromos fogyasztókat látja el, és nem is csak a motor finom újraindításáról gondoskodik, hanem a hajtásba is besegít. 40-50 Nm-rel toldja meg a motor nyomatékát, amely egyébként enélkül is 170 Nm-re rúg. Sokaknak azonban nem számítanak a Newtonméterek – pedig kellene – ennél többet mond a lóerő, amiből kiviteltől függően 125 vagy 155 van a benzines Pumákban. Fehér tesztautónk a gyengébb, míg a piros ST-Line kivitelű autónk az erősebb motort kapta, de a dinamizmusban nem volt érezhető akkora különbség, mint azt a teljesítményadatok alapján gondolnánk. Mindkettő elég fürge volt.

Fogyasztásban pedig még ekkora különbség sincs. Tesztünkön 6-6,5 liter között mozgott az átlaguk, elég nagy arányt képviselő autópályás menettel, ami a magas építés ismeretében a legkedvezőtlenebb feltételrendszer fogyasztás szempontjából. Városban viszont nem igazán számít a légellenállás, a villanymotor szerepe pedig felerősödik, így a nem hibridekkel szemben ott sem eszik többet, mint a pályán. Sőt, itt bevihető 6 liter alá, országúti andalgással pedig 5 alá is.

Hibridektől szokatlan módon itt manuális váltót kapunk, a sima benzineshez pedig kizárólag hétfokozatú automata társulhat (ezért is drágább). A kézi váltóról tudok nyilatkozni, ami teljesen korrekten működik. Nem találok kivetnivalót a kormányzásban és a kanyarstabilitásban sem, bár utóbbi csak a szabadidőautók mércéjével mérve igaz. A rugózási komfort csak a fehér Titanium felszereltségű autónk esetében volt kellemes, az ST Line már rázósabb, részben a keményebbre húzott sportfelfüggesztések, részben a 19 colos, 225/40-es gumik miatt.

Pont ezeknek köszönhetően viszont kevésbé dől és jobban tapad a kanyarokban, mint a másik. A legtöbben azonban ebből csak a kényelmetlen rugózást veszik észre. A 19 colos papucsok bezzeg tetszenek – mondjuk jól is néznek ki –, meg az ST Line-nal érkező módosítások is, ezért inkább megveszik majd, és morognak a rázós rugózás miatt. Na meg a drágább gumizás miatt.

Az utastér meglepően tágas. Ha nem tudnám, hogy a Fiesta alapjaira épül, inkább a Focusszal mérném össze. A csomagtartó is korrekt, melyek padlója alatt ráadásul egy 80 literes (!), 50 kg teherbírású műanyag üreg (Megabox) található. Ennek nincs kárpitozása, és az alján van egy kifolyó is, úgyhogy ide aztán jöhet minden. Latyakos túrabakancsok, frissen fogott halak, sáros lovaglócipők, chaps-ek vagy bármi, ami mocskos. Cserébe nincs pótkerék, csak javító szett, úgyhogy durrdefekt esetén marad az automentő. De addig is boldogság van, láblengetésre nyílik az ötödik ajtó, amely emeli magával a kalaptartót is, odabent pedig számos praktikus rekesz teszi egyszerűbbé az életet.

Az ülések kényelmesek, az anyagok igényesek, zörgésnek nyoma sincs. A kormány mögött egy vetített műszeregység van gyönyörű grafikával, amely egyébként menetmódtól függően változik. A középkonzolon trónoló érintő kijelző ugyanaz, mint a többi Fordban. Minden rendben van vele, kivéve talán azt, hogy nem tud magyarul.

A felszereltség terén nagyon el volt eresztve mindkét autónk. Nem hiányzott semmi, csak a kétzónás klíma, itt ugyanis furcsa mód minden csomag csak egyzónásat tartalmaz. Remek viszont a nyitható panorámatető, és ebben a kategóriában külön említést érdemel, hogy elérhető a masszázsfunkció, még ha nem is valami erős. Ha úgy akarjuk lehetnek fűthetőek az ülések, a kormány és az első szélvédő is. LED-es fényszórók és persze asszisztens rendszerek is vannak, köztük, holttérfigyelő, sávtartó, adaptív tempomat, keresztirányú forgalomra figyelmeztetés, ráfutásgátló és parkolóautomata.

Hogy mennyibe kerül? Nagyon sokba. Ahhoz képest mindenképpen, hogy egy kisméretű SUV-ről beszélünk. Persze a tartalom is durva, extrák, helykínálat, praktikum, kellemes vezethetőség, modern technika, kedvező teljesítmény / fogyasztás arány, divatos megjelenés, de a 7,3 millió…, na, az is durva. És ez csak a belépő, egy rendesen felszerelt változat ára simán felmegy 8,5 millióra, az itt tesztelt példányok pedig ennél is többe kerülnek. A fehér, 125 lovas Titanium megközelíti, az ST-Line pedig át is lépi a 10 milliót. De egy igazán menő crossover máshol se olcsóbb, ami mégis, az nem is ennyire menő.

teszt és fotó: SportVerda