EZ KELLETT IDE: AZ ERŐ! TESZT: TOYOTA C-HR HYBRID DYNAMIC FORCE

Végre nem csak divatos és szexi, hanem kellően izmos is a Toyota C-HR hibrid crossovere. Sokkal jobban megy, mint a régi, 122 lovas változat, ami továbbra is kapható. Viszont az is legalább 9 millió, ez pedig 10 fölött indul

Ha nem mondják, talán fel sem tűnik, hogy ráncfelvarráson esett át a C-HR. Azért nem, mert nem is igazán változtattak a külsején. És azért nem, mert az eredeti forma annyira bejött a közönségnek, akkora siker lett, és annyira nem fáradt még meg, hogy kár lett volna bármi szembeötlő módosítást eszközölniük.

Változást először vezetés közben érez az ember, de akkor nagyot. Csak egy kövérebb gázt kell adni, és máris jön a kellemes meglepetés, mert sokkal élénkebben moccan az autó, mint amit megszoktunk a hibrid változattól. A lemezek alatt ugyanis már az új, kétliteres motorral szerelt hajtáslánc dolgozik (Hybrid Dynamic Force), amely az 1,8-as 122 lóereje helyett 184 lovas rendszerteljesítményt biztosít. 8,2 másodperc alatt gyorsul 100-ra, míg a régi – egyébként továbbra is kapható – változatnak 11 másodperc a vonatkozó adata.

Az új hajtáslánc is ugyanúgy épül fel, mint a kisebbik, csak itt minden nagyobb és erősebb. A csomagtartó meg ennek köszönhetően kisebb, de erről egy kicsit később. A benzinmotor maximális teljesítménye 152 lóerő, a villanymotoré pedig 80, de ketten együtt nem ezek összegét, hanem annál kevesebbet adnak – ezt már megszoktuk. Az akkumulátor kapacitása is nagyobb, így hosszabb utat tehetünk meg tisztán elektromosan.

Hogy pontosan mennyit, azt menet közben nyomon is követhetjük a fedélzeti számítógép egyik menüpontjában. Százalékosan láthatjuk, hogy indítás óta milyen arányban mentünk nulla fogyasztással. Átlagos budapesti forgalomban gyakran 60-70%-ban, ami megdöbbentően magas annak ismeretében, hogy nem plug-in hibridben, tehát nem egy óriás akkupakkal szerelt autóban ülünk. De a dologban van egy kis trükk, mert ez az arány nem a megtett távolságra, hanem a menetidőre vonatkozik. Az ebből adódó különbség pedig nem szerény. Mutatom:

Vegyünk egy 10 km-es városi utat, amiből 2 km-t masszív dugóban araszolva teszünk meg, a többit pedig normális körülmények között. A távolságnak így kb. 30-35%-át tennénk meg tisztán elektromosan. 20% jönne a dugóból, további 10-15%-ot pedig a normális forgalmú szakaszokon hoznánk össze (például lassítások, kigurulások, konstans 50-nel menések). Viszont ha mindezt időre vetítjük, akkor egész más számok jönnek ki. A menetidőnek ugyanis simán elviszi a 60%-át a dugó, hiszen ott 8-10 km/órás átlagsebességgel vergődünk negyedóráig, míg a többi 8 km-t 50-nel toljuk le 9-10 perc alatt. Így máris van 60-65%-nyi elektromos arányunk, és erre jön még a normál szakaszok villanyos része. Utóbbi értelemszerűen kisebb arányt képvisel időben, mint távolságban, de akkor is könnyedén feltolja 70% fölé a mutatószámunkat. Szóval így. Szerintem parádés!

A fogyasztást viszont nem időre, hanem kilométerre mérjük, csodák itt sincsenek. De kedvező számok igenis vannak: nagy átlagban 5 liter körül tartható a benzinfogyás 100 km-en. Persze lehet ennél kevesebb és több is, és az eltérés a hibridségből adódóan fordítva van, mint a benzines vagy dízel autóknál. Ennek akkor csökken az átlagfogyasztása, ha növekszik a városi közlekedés túlsúlya, és akkor növekszik, ha többet megyünk autópályán. De a skála nem széles, 4 alá és 7 fölé is csak szélsőséges körülmények között mehetünk, szóval, ha valaki gyakran utazik nagy távokat, akkor is hozható a 6 literes átlag. Az 1,8-as kb. fél literrel eszik kevesebbet, de jóval szerényebben húz.

Vezetni viszont ezt sem vérpezsdítő élmény, mert ebben is ugyanaz az e-CVT névre hallgató, bolygóműves erőátviteli rendszer dolgozik, mint a Toyota többi hibridjében. Ez pedig még mindig nyúlóssá, ás többé-kevésbé erőlködőssé teszi a hibrid rendszer viselkedését. De itt a többé-kevésbéből a kevésbé érvényesül, mert ez erősebb, így a bégetés kevésbé zavaró. Persze nyélgázon ez is láncfűrész módjára pörög maximális fordulaton, de közepes gázállásoknál egészen lazán gyorsít.

Fontos, hogy nem csak a benzines, hanem a villanymotor is izmosabb, így a hajtásnak nem kell annyira a benzinesre támaszkodnia, tehát nem kell annyira pörgetni, mint az 1,8-ast. Továbbá, itt a tisztán villanymotorból autózás sem csak óvatos gyorsításokkal képzelhető el. Bár az tény, hogy ha sokáig szeretnénk kihúzni alvó benzinessel, akkor érdemes finoman bánni a gázpedállal. És persze okosan fékezni, hogy a lehető legtöbb fékezési energiát rekuperálhassuk az akksiba, és egy Wattot se pazaroljunk el. De nem csak a finomkodásról szól ez az C-HR. Összességében elmondható, hogy a gyengébb változathoz képest kellemesebb vele lendületesen autózni, és mivel rendes futóművet is tettek alá, még a kanyarokban is meglepően jó játék tud lenni.

Városban nagyon ügyesen manőverezhető, bár a hatalmas C-oszlop kényelmetlenséget okozhat. A parkolóradar és a kamera persze sokat segít, de nem tudják teljesen kompenzálni azt a hatalmas teret, amit a C-oszlop és az egekbe emelkedő övvonal kitakar a világból. Mindez csak a vezetőt zavarja, a parányi felületűre szűkült hátsó ablakok viszont már a hátul utazókat is. Feltűnően sötét van ott, és a kilátás is erősen korlátozott.

Helyből sincs túl sok, és a csomagtartó is kicsi. A többi C-HR-é sem nagy, de ennek még szűkösebb, mert a motortérből kiszorult 12 voltos akkumulátor a csomagtér padlója alá került. Papíron csak 19 liter a csökkenés (377 helyett 358), de amikor felnyitom az ötödik ajtót, nem ezt érzem. Hanem azt, hogy ez legfeljebb két ember úti poggyászának elegendő, vagy bevásárlásra. Ha nem veszünk túl magas dolgokat, mert azok már nem biztos, hogy beférnek állítva. A gyár bizonyára beleszámolja a kapacitásba a padló alatt rekeszeket is, melyek térfogata nem is csekély, csak épp nagyon nehéz kezdeni velük valamit.

Az első üléseken viszont minden remek. Kicsit sok a gomb a kormányon, és még mögötte is van egy kis ágacska a tempomathoz, de hamar meg lehet szokni, mi hol van. Csak ne keltene olyan rozoga benyomást az a TRIP gomb, és ne lenne olyan pici a fedélzeti számítógép minden karaktere. Az viszont dicséretes, hogy a klíma kezelőfelületét nem integrálták az érintőképernyő menüjébe. Továbbá minden funkciót, amit ott érünk el, egyszerűen átlátható struktúrában találunk. Sokat segít az is, hogy két oldalán külön nyomógombja van minden fő menüpontnak. Ez utóbbi egy újítás, amely a ráncfelvarrással érkezett, egyenesen a Corollából.

Fontos még megemlíteni, hogy az érintőfelületen nem pici, ujjbegynyi területeket kell eltalálni, kellemesen nagyokat, ami megkönnyíti, és biztonságosabbá is teszi a vezetés közbeni pötyögést. Használni tehát kellemes, cserébe nem túl szép. És a sok zongoralakk betét sem szerencsés, hamar meglátszik rajta minden, beleértve a karcokat is. Rekeszekből van elég, az ülések kényelmesek és jó oldaltartásúak, a kormány fogása is jó, bár elfért volna egy kis vastagítás a vízszintes küllők fölé.

Felszereltségben van itt minden, ami egy menő crossoverhez megkívánhat az ember. Persze, a japán tömegautós szokás sem marad el, azaz minden csak csomagban érhető el. Kedvünkre válogatni, szemezgetni, kombinálni tehát itt sem lehet, hanem van öt csomag, abból kell választani. A mi esetünkben ez a legmagasabb szintet képviselő, Selection összeállítás volt, ami ezzel a motorral 12 millió körüli vételárat jelent. A kisebb motorral kb. 650 ezerrel olcsóbb, tehát még úgy is bőven 10 millió fölött van egy ilyen menő C-HR. De 9 millió alá azzal sem mehetünk, ha pedig az itt tesztelt, erősebb változatot akarjuk, akkor már 10,5 millió a belépő, mert így a felszereltségben is kötelező feljebb lépni. A C-HR a kategória viszonylatában drága, de így is szépek az eladások.

teszt és fotó: SportVerda